Namármost van 3 percem elérni a vonatot. Vagy 2. Az órám sajnos nem Greenwich-hez van beállítva, sem a MÁV-hoz, hanem mikoron is ránéztem félszemmel a TV2 teletextjére, akkor inkább magamhoz állítottam be az időt. Lépteimet megnyújtom, és ebben a kora tavaszias időben épp elkezd izzadni a lábam a Wink márkájú utcai cipőmben. Örömmel konstatálom azt a tényt, hogy a Halálfaszára induló vonat még nem szándékozik elmozdulni a helyéről, így könnyedén szállok fel a járműre, de előtte még egy utolsó slukk a cigarettámból, és az éppen füstölgő csikket szigorúan a vonat alá dobom. Midőn próbálom kinyitni a jobb oldalon található ajtót, egy gondolattal később eszmélek, hogy ez bizony nem kifelé, hanem befelé nyílik, hogy rohadjon meg. Beérve a vonatkocsiba, öreg hibát vétettem: talán mérsékeltebben kellett volna hozzáérnem az amúgy sem túl higiénikus kilincshez, de kár is a múlton töprengeni.

Indulhat a helyvadászat: próbálom megkeresni az Én helyemet, és igen, ott van! Jobb oldalt, ablak mellett, menetiránnyal szemben foglalom el a kibérelt székpárost. Igen, megtehetem basszameg, mert én törzsutas, és törzsvendég vagyok egy személyben. De újabb hibát vétettem, mikoron is a kabátomat veszem le ezen a hangyafasznyi helyen, mert nem néztem szét, hogy kikkel vagyok körülvéve. Bal oldalt egy pattanásos srác alvást szimulál, de olyannyira, hogy még a nyála is éppen kifolyt. Kösz bazdmeg, hogy elveszed az étvágyamat, te kis köcsög! Előttem pedig két ereje teljében levő verőlegény foglalt helyet, akiknek a parfüm-és dezodorszaga éppen megcsapja az orromat, és a maradék étvágyam is tovaszáll. Egyébként teljes csend honol a vonatkocsiban. Lassan múlnak a percek, és korgó gyomorral vetek pillantást a piacon vásárolt Casio-szerű kínai órámra, és eljut a tudatomig az az információ, hogy bizony a mozdony nem zokogott fel a menetrendszerinti időpontban, így jogosan jár a +1 kurvaanyád a MÁV-nak. Előveszem az utolsó szendvicsemet, amiben ki tudja milyen párizsi, és egy kis teavaj található, majd érdekfeszítően bambulom az unalmas tájat. Az utolsó falatnál megakad a tekintetem egy a távolban lévő sárga, fekete kis mozgó ponton. Ahogy közeledik felém, kezd összeállni bennem a kép, hogy ez bizony egy megkülönböztető mellényben lévő vasúti szerelő lesz, némi olajjal a ruháján. Most vagy soha, itt az idő, oda kell csapnom a lovak közé. Lehúzom a vonat amúgy már berohadt ablakát, és kedélyesen odaszólok neki:

-Elnézést Főnök! Olybá’ tűnik nekem, hogy éppen lemaradtunk a menetrendszerinti indulásról! Kend tud szolgálni valami bennfentes információval?

-Hová utazik? (jön a mogorva kérdés, és közben észreveszem, hogy nem csak a ruhája, hanem az őszülő bajusza is olajos..)

-Halálfaszára.

-Hohó, aha, Halálfaszára. A faszt tudja mikor indul, de dóguzunk, dógozunk.

És elviharzik az utolsó mentsváram. Kortyolok egyet az ásványvizemből, és hallgatom a verőlegények amúgy sekélyes beszélgetését. Közben rájöttem, hogy elkövettem a harmadik hibát is rövid időn belül, mivel pont olyan helyre ültem, ahova a lenyugvó nap narancssárgás fénye beszűrődik, így végképp elviselhetetlen a szituáció. Próbálok szolidaritást vállalni a pattanásos sráccal, és lehunyom a szememet, amikor is meghallom a félig lehúzott ablakon keresztül a hangosbemondó amúgy kedves férfi hangját: „A Halálfaszára induló vonat előreláthatólag 15 perc késessel indul”.

Felhúzom az ablakot, és elmorzsolok stikában néhány bazdmegot, de csak mert Én ezt is megtehetem.